Kettőezer-hét, szeptember vége. Budapest egyik kávézója előtt rajongók sokasága várja, hogy bebocsátást nyerjenek a helyiség-be. A teremben már az utolsó simításokat végzik, mindenki azon munkálkodik, hogy tökéletesen sikerüljön az este. Nagy a tét! Színész és rajongói szemtől szemben. A szervezők első ilyen jellegű próbálkozása.  A „program”: kötetlen beszélgetés zenével, énekkel, videóvetítéssel fűszerezve. A műsorvezető hölgyek felkészül-ten, magabiztosan tartják kezükben a beszélgetés fonalát. Teszik mindezt könnyedén és vidáman, hiszen kollégák ők — az est fő-szereplője és a lányok — mindhárman. A színművész és egyik kér-dezője osztálytársak voltak nemrég, így közös élményeiket is megosztják a hallgatósággal.

Kettőezer-hét, december vége. Néhány nappal karácsony előtt Budapest egyik kávézójában várok rá. Az ajtón belépve moso-lyogva néz körül, majd sietős léptekkel jön felém. Ugyanaz a ha-talmas hév és lendület, kedvesség és közvetlenség, mint szeptember végén. Csak a szerepe változik. Akkor ő kérdezte egykori osz-tálytársát, Nagy Sándort, most én őt. Wégner Judit színművésznő örömmel vállalta az új szerepkört. A fiatal művésznő három éve végzett a Színház-és Filmművészeti Egyetemen, és már a második évadjában hat színház tizenegy különböző előadásában ját-ktott. Életfilozófiája szerint „a tehetségnek és a szorgalomnak mindig győznie kell!” Kitartásban nála nincs hiány és a tehetsé-get- is volt kitől örökölnie.

Az, hogy édesapád is zenész, számodra előnyt vagy hátrányt jelent a pályádon?

Se előny, se hátrány. Talán annyiból előny, hogy tőle örököltem hallásomat, a zeneszeretetemet, a színházimádatomat. De az, hogy ő zenész, soha nem jelentett protekciót számomra. Amióta én is színházban játszom, boldogan látom, hogy rengetegen isme-rik és szeretik az apukámat. Főleg zenészek és karmesterek. (3 hegedűn játszik, ha jól tudom. Igen, hegedűs. A Rock Színházban hegedült tizenegy évig. De játszott többek között az Operettszínházban, a Pesti Magyar Színházban — akkoriban Nemzeti — és a Madách Kamarában is. Rengeteg produkcióban, turnén vett részt.

Gyakran mondogatják mostanában, hogy „te vagy a Wégner Jani lánya?” Ez annyira jó! Még a főiskolán is hegedült egy-két énekvizsgánkon. — Zenész ember kislányaként akkor már kicsi korodban énekelget-tél, verset mondtál? — Egész kicsiként még igen. Később apukám mindig elvitt magával a Rock színházi próbákra, amikor máshogy nem tudták meg-oldani a felügyeletemet, hiszen anyukám is dolgozott. Én olyan csendes rajongó voltam, aki nagy szemekkel nézett, és itta magába ezt a csodálatos világot. Szépen lassan „kezdtem be-kattanni”, és rajongani a „nagyokért”: Sasiért (Sasvári Sándor színművész — a szerk.), Vikidálért, Nagy Anikóért, Földes Tomi-ért, Makrai Paliért és a többiekért. Ezzel ellentétben otthon nem

Óvodás kislányként kérleltem apukámat, hogy vigyen magával a színházba, mert én is szerepelni akarok. Szerintem ők sokáig észre sem vették, hogy nekem ilyen fajta affinitásom lett volna. Azt nyilván hallották, hogy jó hangom van, hiszen tíz évesen beírattak zongorázni. Ti-zenegy évig játszottam a hangszeren, közben a Leövey Klára Gimnázium, ének-zene tagozatára jártam. Apukámnak egyálta-lán nem állt szándékában menedzselni engem, sőt! Azt mondta, hogy „lányom ne akarj színész lenni….